Egy nagyszerű, korábban megdönthetetlennek hitt rekord túlszárnyalása miatt a mai napig is könnyes szemmel gondolnak vissza sokan a viadalra. E mellett egy másik klasszis pályafutásának talán legmeggyőzőbb 3 hetes versenyét mutatta be, és az előző évi dicstelen távozása után elegáns választ adott az őt bírálóknak.
2003-ban járunk. Ebben az évben minden a centenáriumi Tour de France körül forgott, szinte az összes versenyző ott akart bizonyítani, emiatt a Giron a korábbi évekhez képest valamelyest gyengébb mezőny készülődött a rajthoz, mint azt a korábbiakban megszokhattuk. Nem volt jelen az előző évi viadal első két helyezettje. Paolo Savoldelli Maglia Rosája jó ajánlólevél volt, hogy a Telekom szerződtesse, de a bergamói versenyző azóta ezerszer megbánta, hogy a német tehetségtemetőbe igazolt, 2 év alatt, amit a magentás csapatban töltött, semmilyen értékelhető eredményt nem tudott felmutatni. Tyler Hamilton és a CSC igazoltan volt távol, ebben az évben számukra a Tour élvezte a prioritást. Az egyes rajtszámot így az Alessio színeiben érkező Pietro Caucchioli csapattársa, Fabio Baldato viselhette. Az előző évben újra régi fényében csillogó Pavel Tonkov új csapata, a lengyel Polsat színeiben tért vissza a viadalra. Ott volt a rajtnál a Panaria színeiben az előző évi verseny egyik legnagyobb hőse és egyben hegyi királya, Julio Perez Cuapio, illetve a Selle Italia csapatában az előző évi versenyt Casagrande ámokfutása után feladni kényszerülő Freddy Gonzalez. Szergej Goncsar a De Nardi csapatához szerződött, Cipollini pedig a Domina Vacanze színeiben állt ott a rajtnál. A Fassa Bortolo ezúttal is igen erős sorral érkezett, Dario Frigo, Marzio Bruseghin és Aitor Gonzalez is jó összetett eredményre számíthatott, Alessandro Petacchi pedig ekkor már jó úton járt ahhoz, hogy sprinterfejedelemmé koronázzák. A Gerolsteiner kapitánya az előző évi verseny egyik kellemes meglepetése, Georg Totschnig volt. A Fassa Bortolótól eltanácsolt két nagyszerű harcos (a szó szoros értelmében is...), Francesco Casagrande és Wladimir Belli a Lampre színeiben tértek vissza. A Landbouwkrediet-Colnago csapatában feltűnik a második Girojára készülő Jaroszlav Popovics. A Mercatone Uno gárdáját ezúttal is Marco Pantani vezeti, mint később kiderült, a tragikusan fiatalon elhunyt legenda élete utolsó Giroján állt rajthoz. A két nagy esélyes az előző évben a kokainos cukorkái miatt kiseprűzött Gilberto Simoni a Saeco csapatában, oldalán a fiatal Damiano Cunegoval, míg az előző évi viadalt egy sajnálatos (le)bukás miatt feladni kényszerülő Stefano Garzelli a Caldirola-Sidermec istálló színeiben próbálja másodszor is elhódítani a másik orra elől a Maglia Rosát.
A verseny ezúttal hazai földön, az olasz csizma egyik legdélebbi városában, Leccében rajtolt. Az előző évi viadalon 6 szakaszgyőzelmet és a ciklámen színű trikót is bezsebelő Mario Cipollini nem kevesebb, mint 40 Giro szakaszgyőzelemmel a háta mögött állt rajthoz, mindössze egy győzelemmel elmaradva a legendás Alfredo Binda történelmi rekordjától. Mindenki arra számított, hogy Zolder világbajnoka, az Oroszlánkirály pillanatok alatt a múlttal teszi egyenlővé a korábban megdönthetetlennek hitt csúcsot. Ezen a versenyen azonban meglepetésre őrségváltás történt sprinterfronton, és az új olasz fejedelmet úgy hívták, hogy Alessandro Petacchi. A Fassa Bortolo tehetsége az első szakaszon legyőzte nagy elődjét, és felvette a Maglia Rosát. A második szakaszon Fabio Baldato babrált ki a népszerű Cippoval, és szakaszgyőzelemmel hálálta meg, hogy a szervezők neki adták az 1-es rajtszámot. A harmadik napon aztán már előbújtak az összetettre esélyesek is, Terme Liugiane városában a cél előtti kisebb emelkedőn megszökő Stefano Garzelli győzött Casagrande és Petacchi előtt, Simoni megúszta alig 2 másodperc hátránnyal a napot, de Frigo és a többiek már 9 másodpercet veszítettek el. Az első héten Petacchi további két szakaszt is begyűjtött, és őrizte az összetett elsőséget, mellette McEwen is feliratkozott a győztesek közé, erősen kétségbe ejtve ezzel az előzetesen diadalmenetre számító Cipollinit. Hat szakasz után Alessandro Petacchi viselhette a Maglia Rosát, őt Garzelli és Casagrande követték a pódiumon 1:09, illetve 1:27 hátránnyal.
A hetedik napon következett az első komolyabb hegyi szakasz, az 1675 méter magas Monte Terminillo várta a mezőnyt, ami nem volt éppenséggel jó hír a rekorddöntésre készülő Cipollini számára, ismerve a meredek emelkedőkhöz fűződő nem éppen bensőséges viszonyát. A kaptatón a két nagy esélyes, Gilberto Simoni és Stefano Garzelli harcoltak a győzelemért, végül az első héten is szakaszt nyerő kopasz olasz sprintelt jobban, és megérdemelten vette át a Maglia Rosát. Francesco Casagrande két és fél perc hátránnyal érkezett meg, Caucchioli és Pantani 3 és fél percet kaptak, Frigot pedig több mint 6 perces hátránya miatt rögtön az első hegyi szakasz után ki lehetett húzni az összetettre esélyesek közül. Ellenben az Oroszlánkirály, korábbi rossz szokásával ellentétben ezúttal túlélte az első hegyi szakaszt, így nem volt akadálya annak, hogy a következő napok kizárólag róla szóljanak. Az összetett élcsoportját alaposan átrendezte ez a szakasz, a Maglia Rosát magára húzó Garzellit ekkor már Simoni, illetve Andre Noé követték a második és a harmadik helyen, 0:31 és 0:44 hátrányban.
A 8. napon Arezzoban aztán végre megtört a jég, Cipollini megnyerte a szakaszt, és Zolder világbajnoka ezzel beállította Alfredo Binda történelmi rekordját, másnap Montecatiniban pedig meg is döntötte azt. A Giro d'Italiák történetében a legtöbb szakaszgyőzelmet számláló Cipollini 42 diadala egészen elképesztő szám, a közeli jövőben teljesen esélytelen, hogy bárki is a közelébe érhessen. Ezzel a fantasztikus sikerrel egy csodálatos pályafutásra került fel a korona, mert tegyük hozzá, Cipollini a maga idejében páratlan zseni volt, ha valakinek, akkor neki igazán kijárt, hogy ilyen módon is beírja magát a történelemkönyvekbe. Grande Mario!
A rekorddöntés után Cipollini elégedetten távozott, az élet azonban nem állt meg, a verseny ment tovább. A 10. napon Faenzában egy dombosabb szakaszt rendeztek, ahol a végén Simoni igencsak megtréfálta vetélytársait, és 40 km-rel a cél előtt a Monte Casalén váratlanul támadásba lendült, és el is tudott szakadni a főmezőnytől. Garzelli és a többiek hirtelen nem tudtak rá reagálni, és a későbbiekben már hiába vett részt több csapat is az üldözésben, Gibonak csak bottal üthették a nyomát. A végéig 25 másodpercet meg tudott őrizni a trentói az üldözőivel szemben, és ennyi már elég volt ahhoz, hogy a szakasz után átvegye a Maglia Rosát. Az előző évben a kizárásával végtelenül megalázott zseni sebzett vadként viselkedett az egész versenyen, forrt benne a düh, hogy bizonyítson a kétkedőknek. Olyan dolgokat is elvállalt a győzelemért, amik máskor talán butaságnak tűnnének, ebben az évben azonban mind mentálisan, mind fizikálisan olyan szinten kimagaslott a mezőnyből, hogy ilyen kockázatos húzásokat is megengedhetett magának. És be is jött neki, nem véletlenül emlegetjük manapság Simonit az ezredforduló utáni évek egyik legkarizmatikusabb hegyimenőjeként. A szakaszt teljesen megérdemelten nyerte meg a norvég Kurt-Asle Arvesen, de ez a nap egyértelműen Simoni-ról szólt.
Másnap McEwen megszerezte második győzelmét is. Aztán 12. szakaszon folytatódott a tánc, nem kisebb rettenet, mint a Monte Zoncolan várt ugyanis a mezőnyre a szakasz végén. A rózsaszín trikóban tekerő Simoni elementáris erejű támadást indított ellenfelei ellen, és végül epikus küzdelemben győzött Garzelli és Casagrande előtt, megerősítve ezzel összetettben a vezető pozícióját. Nagyszerű támadás volt, a legnagyobbakat idézte. A nap hőse címet azonban ezzel együtt is csak maximum megosztva érdemelte ki a szememben a trentói. Ugyanis olyat láttunk ezen a napon, amilyet 3 éve nem: egy elszánt, motivált Marco Pantanit, aki oroszlánként küzdött, nagyszerűen dolgozott össze egykori csapattársával, Garzellivel, és bár az emelkedő végén már nem bírta a saját maga által diktált tempót, és leszakadt a többiekről, végül így is az ötödik helyen tudott végezni. Sokak nagy kedvence, a Kalóz egyik utolsó olyan teljesítménye volt ez, ahol megcsillantotta tehetségét, a szurkolók szeretete, ami felé irányult, pedig egészen megható volt. Megdöbbentő belegondolni, hogy néhány hónappal később már nem volt közöttünk... Grande Marco!
A Maglia Rosát Simoni viselhette a nap után, mögötte Garzelli állt a második helyen 0:44 hátránnyal, a harmadik helyet pedig továbbra is Andrea Noé őrizte 2:23-mal a neve mellett.
A 13. napon ismét sprintbefutó döntött, Alessandro Petacchi pedig ezúttal is igazolta, hogy Cipollini páratlan rekordja ellenére is, ekkor már ő az új király. A 14. szakaszon aztán Simoni folytatta, amit elkezdett, és a Pampeagon ismételten leiskolázta a mezőnyt, és nagyszerű támadásának köszönhetően megnyerte a második szakaszát is a versenyen. Garzellin több, mint fél percet, Casagrandén pedig egy percet hozott Gibo, igaz, összetettben csak 1:19 volt Garzellivel szemben az előnye ekkor, de szinte mindenki biztos volt benne, hogy ezt a Girot csak akkor veszítheti el, ha úgy jár, mint előző évben és kizárják. Az első időfutamon Bolnazóban ráadásul nem elég, hogy önmagához képest kiemelkedően teljesített, miután alig több mint másfél perccel ért csak célba a szakaszgyőztes Aitor Gonzalez mögött, de emellett közel 40 másodpercet még hozott is Garzellin, aki pedig előzetesen sokkal esélyesebbnek tűnt nála, és az sem volt elképzelhetetlen, hogy a Kronón visszaveszi a rózsaszín trikót. Simoni harapott, motivált volt, mindent meg akart nyerni, Olaszország pedig a lábai előtt hevert. Említsük meg, hogy a második hét végén Pantani a tizedik helyen állt összetettben, ami az elmúlt 3 évben mutatott vergődése után több volt, mint örömteli.
A harmadik hét Petacchi újabb két győzelmével indult, ekkorra összetettben lényegében már eldőlt a verseny, azonban az utolsó napok is tartogattak még izgalmakat a szurkolók számára. A 18. napon az 1141 méter magas Campomolino emelkedőt kellett megmásznia a mezőnynek. A szakasz elején az borzolta a kedélyeket, hogy az összetettben hatodik helyen álló Francesco Casagrandénak egy bukás után fel kellett adnia a versenyt. Nem ő volt azonban az egyetlen, akinek megkeserítette az életét a csúszós út, a korábbi hegyi szakaszokon már-már a régi önmagát idéző Marco Pantani is hatalmasat esett. Végül csapattársai támogatásával ugyan, de 16 perc hátrányban célba érkezett, összetettben minden esélye elszállt ezzel, de legalább megmaradt a lehetősége annak, hogy meg tudjon nyerni egy szakaszt. A nap harmadik nagy vesztese a ciklámen trikót viselő, hat szakaszt is megnyerő Alessandro Petacchi volt, aki végül időlimiten kívül ért a célba, és 34 társával egyetemben kizárták a versenyből. Persze azért verseny is zajlott, és Dario Frigo bebizonyította, hogy még a mezőnyből ennyire kilógó Simonit is le lehet győzni a hegyek között. Simoni persze így is elégedett lehetett ezzel a nappal, hiszen bevitte a döntő csapást Garzellivel szemben, Gibo közel 5 percet hozott legnagyobb riválisán, így már az utolsó időfutamtól sem kellett tartania. Simoni előnye ekkor már több, mint 7 perc volt Garzellivel és a dobogó harmadik fokára felkapaszkodó Popoviccsal szemben.
Az utolsó hegyi szakaszt a Cascata del Toce emelkedőn rendezték a 19. napon, ahol Simoni megkoronázta három hetes teljesítményét, és esélyeshez méltóan, ellentmondást nem tűrően nyerte meg harmadik szakaszát is a 2003-as Giron. Ám sokak számára sokkal inkább a végül tizenkettedikként célba érő Pantani újabb támadási kísérlete miatt maradt emlékezetes ez a szakasz. Háromszor egymás után is megpróbálta a Kalóz, de nem tudott elszakadni a mezőnytől. Ez volt az utolsó olyan napja versenyzőként, amikor még egyszer utoljára megmutatta, micsoda erő lakozik benne, és nem szegte kedvét az előző napi bukása sem. Emlékezzünk erre a szakaszra, és emlékezzünk meg róla, micsoda csodálatos kerékpáros volt Il Pirata. Nyugodj békében, Marco!
Másnap Cantúban Giovanni Lombardi kihasználta, hogy elfogytak a sprinterek, és megnyerte a befutót. A milánói időfutamon aztán Szergej Goncsar győzött, de ennek már semmi jelentősége nem volt az összetett szempontjából, Simoni azt a luxust is megengedhette magának, hogy az utolsó kilométereken a közönséggel foglalkozzon, és kiélvezze élete legmeggyőzőbb versenyének utolsó pillanatait. Teljesen megérdemelten nyerte meg Gibo pályafutása második Maglia Rosáját, ezzel elegánsan válaszolt az előző évi verseny után őt ért bírálatokra. A második helyen Stefano Garzelli végzett, akinek az utolsó időfutamon nagyot kellett tekernie, hogy megvédje pozícióját Popoviccsal szemben, de végül 5 másodpercet meg tudott tartani a korábban kiharcolt előnyéből. A harmadik helyezett Jaroszlav Popovics a verseny egyik nagy felfedezettje volt, akinek fényes karriert jósoltak. A ciklámen trikóért folyó versenyt sokáig úgy tűnt, hogy csak Petacchi nyerheti meg, ő azonban nem élte túl az utolsó emelkedőket. Így ebben a diszciplínában is Simoni és Garzelli csatázott egymással, azonos pontszámmal végeztek, és így végül a trentói, köszönhetően jobb összetett helyezésének, a pontversenyt is megnyerte. A hegyi király a Selle Italia kolumbiai versenyzője, Freddy Gonzalez lett, aki az előző évben Casagrande sportszerűtlen viselkedése miatt nem tudta befejezni a versenyt, ebben az évben azonban sikerült karrierje során második alkalommal is felállnia a milánói pódiumra.
Az összetett végeredménye:
1. Gilberto Simoni (Ita) Team Saeco 89.32.09
2. Stefano Garzelli (Ita) Vini Caldirola-SO.DI + 7:06
3. Yaroslav Popovych (Ukr) Landbouwkrediet-Colnago + 7:11
4. Andrea Noe' (Ita) Alessio + 9:24
5. Georg Totschnig (Aut) Gerolsteiner + 9:42
6. Raimondas Rumsas (Ltu) Lampre + 9:50
7. Dario Frigo (Ita) Fassa Bortolo + 10:50
8. Serguei Gontchar (Ukr) De Nardi-Colpack + 14:14
9. Franco Pellizotti (Ita) Alessio + 14:26
10. Eddy Mazzoleni (Ita) Vini Caldirola-SO.DI + 19:21
Győri Tamás írása nyomán
