A különböző források megoszlanak annak tekintetében, hogy Henri vagy Jean Pelissier született-e előbb, de az bizonyos, hogy a kilencszáztízes években már mindketten versenyeztek. A lényegesen tehetségesebb Henrit, Lucien Petit Breton fedezte fel, amikor előbbi még független versenyzőként az 1910-ben megrendezett Tour de France des Independants versenyen ért el szép sikereket. Ez a verseny egy teljesen amatőröknek szervezett önköltséges Tour volt. Talán a ma ismert Etape du Tourhoz lehetne leginkább hasonlítani. (Az ASO minden évben szervez egy vagy több Tour szakaszt, ahová bárki, aki benevez, végigmehet ugyanazon a nyomvonalon, ahol a profik pár nappal előbb, vagy később mennek.) Azzal a „csekély” eltéréssel, hogy nem egy Tour szakaszt lehetett akkor végigkerekeznie a részvevőknek, hanem az egész versenyt. Henri tizennégy szakasz és egy hónap versenyzés után az összetett harmadik helyén végzett egy szakaszgyőzelemmel a tarsolyában Touluse és Bordeux között. A következő évben még mindig függetlenként megnyerte a Giro di Lombardiát, majd 1912-ben szerződést kapott az Alcyon-Dunlop csapatától, amit többek között a Milánó-SanRemó megnyerésével hálált meg. Élete első két Tourján (1912, 1913) még nem jutott el Párizsig, de a második nagy körversenyén már tudott szakaszt nyerni. 1914-ben a Peugeot csapat tagjaként összetett második lett, elsősorban két szakaszgyőzelme révén. Az első világháború neki is, mint megannyi társának megszakította a sportpályafutását.
Testvére Jean Pelissier, akinek lényegesen szerényebb kerékpáros pályafutás jutott a fronton vesztette életét 1915-ben. A háború után a mezőnyhöz csatlakozott Henri és Jean öccse, Francis is. Francis bár nem tudta befejezni élete első Tourját, 1919-ben azért egy szakaszgyőzelmet aratott Brestben, éppúgy, mint bátyja az előző szakaszon Cherbourgban, ahol életében először Henri átvette a vezetést az összetettben, majd a negyedik szakaszon kitört a háború a versenyigazgató Desgrange és Henri Pelissier között; nézeteltéréseik a versenyről és annak szabályairól végigkísérték Henri sportpályafutását. A mezőnyben arroganciájuk és nagyképűségük miatt egyébként sem népszerű testvérpárost a mezőny akkor támadta meg, amikor azok megálltak. A forrófejű Henrit az üldözés során Desgrange többször figyelmeztette, hogy ne dolgoznak össze a mezőny hajszolása közben, mivel azt az akkori szabályok nem engedték meg. A nap végére Henri elveszítette vezető helyét, Francis pedig négy óra hátrányt szedett össze.
A következő szakaszon a testvérpár már nem állt rajthoz, titkozásul a mostoha körülmények a gyenge minőségű étel és ellátás miatt. Desgrange válaszul újságjában éles kritikát fogalmazott meg Henrivel szemben, hogy nem tud igazán szenvedni és nem való a Tourra. A következő Touron ismét összetűzésbe került a verseny két keményfejű egyénisége. Desgrange azért büntette meg Henri Pelissiert, mert az elhajított egy használt gumiabroncsot. Az egymás után két szakaszgyőzelmet szerző Henri dühöngve visszalépet a versenytől. Ebben az évben megint megnyerte a Lombard Körversenyt, mellé a Párizs-Brüsszelt és még pár kisebb viadalt. 1921-ben és 1922-ben Henri és Francis nem álltak rajthoz a Tour de France-on, de más versenyeken szépen gyűjtötte a a trófeákat. Nyerték a Párizs-Roubaixt (Henri az első, míg Francis második lett), a Párizs-Tourst, a Bordeaux-Párizst, és 1921-ben osztoztak a francia bajnokság első két helyén is.
1922-ben kisöccsük Charles Pelissier is a nagytestvérek nyomdokába lépet és profi kerékpáros lett, mindössze 19 évesen. Az 1923-as Tourra nagy reményekkel és győzelmi tervvel tért vissza Henri és Francis. Az akkor épp az Automoto csapat színeiben versenyző testvérpár mellett a csapatban ott volt Lucien Buysse és Ottavio Bottechia is. A Pelissier fivérek a harmadik szakaszon mutatták meg először közös erejüket, amikor az egész mezőnyt faképnél hagyva ketten értek elsőként Brestbe. Francis egy esés miatt ekkor már fájós és zúzott térddel versenyzett, de nem hagyta egyedül a bátyját kínjai ellenére sem. A Pireneusokban Bottechia szerezte meg a vezetést és Henrivel szemben közel harmincperces előnyel érkezett meg az Alpokhoz. Az Alpok két szakaszán aztán a testvérpár együtt, közös erővel megfordították az állását. Az Izoardon, a Galibieren és az Aravisen is oktatták a mezőnyt. Mindkét szakaszt Henri nyerte, Francis pedig az egyiken második lett. Ezen az etapon több mint nyolc percet vertek a harmadikra. Bottechia még meg tudta tartani a második helyet, de harminc perces előnyéből, harminc perces hátrány lett.
Henri így emlékezett vissza győzelmére: ”…azt se felejtsük el, hogy nem egyedül nyertem meg a Tourt, a testvérem Francis támogatott, aki a második szakaszon bukott és ez erősen hátráltatta a versenyzésben, de szenvedései ellenére folytatta a Tourt, példát mutatva nekem, hogy mit lehet elérni a megfelelő lelki erővel és elszántsággal.”
Mivel francia versenyző nem tudta 1911 óta megnyerni a versenyt, ennek okán Henrit hősként ünnepelték a L’Auto pedig elérte addigi legnagyobb eladási példányszámát. Az 1924-es Tourra ”címvédőként” érkező testvérpár a harmadik szakaszig maradt versenyben. A második szakaszon Henri eldobta ez egyik pulóverét, ami a hajnali hidegben még kellett neki az a déli hőségben már teher volt. A Legnano csapat menedzsere ezt látván panaszt tett Desgrange-nál, aki megbüntette a szabályok ellen vétő versenyzőt. (Akkoriban minden, ami a rajtnál a versenyzőnél volt a célban is vele kellett, hogy legyen) Pelissiert a következő, harmadik szakaszon egy versenybíró megállította és megszámolta a rajta lévő ruhákat. Ez Henri Pelissiernek sok volt és Francis-sal együtt a verseny feladása mellett döntöttek. Egy szemfüles újságíró, Albert Londres lecsapott a történetre és interjút készített a Petit Parisien című újságba velük. A két testvér kifakadt a zsurnalisztának az embertelen körülményekről, kokain és kloroform használatáról meséltek neki, hogy azokkal tartják „életben” magukat a Tour egy hónapja alatt. Henri, aki ekkor már 35 éves volt nem indult több Touron bár még 1928-ig versenyzett. Francis még ebben az évben megnyerte a Vuelta a Cyclista al Pais Vascot, ahol Henri második lett. Miközben a legifjabb Pelissier testvér, Charles szépen fejlődött (Párizs-Roubaix és Francia nemzeti országúti bajnokság dobogó, két francia nemzeti cyclo-cross bajnoki cím), addig Francis az 1927-es Touron ért el sikereket.
Az 1927-re gyökeresen megváltozott Tour de France első szakaszát megnyerte és bátyja után ő is magára ölthette a Maillot Jaunet. Szerencsétlenségére az ötödik szakaszig általa viselt sárga meztől betegség fosztotta meg a hatodik szakaszon, amikor a verseny feladására kényszerült. Francis és Henri helyét a mezőnyben ekkorra beérő Charles vette át, ám bátyaival szemben ő nem volt annyira arrogáns és nagyképű, mint testvérei. Charles Pelissier 1929-ben indult először a Touron, és testvéreivel ellentétben ő végig tudott menni elsőre Párizsig, ráadásul még egy szakaszt is nyert. A következő évben a szponzorált csapatok helyét átvették a nemzeti válogatottak. Charles Pelissier pedig luxus- ma már úgy mondanánk, hogy szupersegítővé lépett elő. Amellett, hogy hihetetlen munkát végzett kapitányainak a síkon, 1930-ban még nyolc szakaszt is meg tudott nyerni a huszonegyből, ráadásul az utolsó négyet zsinórban. Ezeket a bravúros teljesítményeket a Tourokon csak két ember tudta beállítani, túlszárnyalni, pedig senki. Merckx és Maertens nyertek nyolc-nyolc szakaszt 1970-ben illetőleg 1976-ban. A négy egymás utáni szakaszgyőzelemmel, pedig Charles Pelissier-en kívül csak Mario Cippolini büszkélkedhet 1999-ből. Charles Pelissier 1930-ban és 1931-ben a sárga trikót is felölthette magára egy-egy rövidebb időre. Amikor már nem akart indulni a Tourokon és mégis meghívták a nemzeti csapatba, akkor így nyilatkozott a verseny után: „Azért indultam a Touron, mert mindenki azt mondta nekem, hogy ez szükséges a francia csapatnak. Amit tudtam megtettem, amit kértek tőlem az elvégeztem, nem gondolom, hogy valaha is indulnék több Touron”. Természetesen nem így történt és Charles még függetlenként elindult az 1935-ös versenyen, ahol szakaszt is tudott nyerni. Egészen 1938-ig versenyzett, pályafutása végén a testvére Francis neve által fémjelezett F.Pelissier-Mercier Hutchinson csapatban.
A három testvér az aktív versenyévek és sportolói pályafutásuk után sem távolodtak el a kerékpározástól. Henri Pelissier akit annyira utáltak a mezőnyben, hogy általában amikor szükségmegállásait végezte rendre megtámadta a peloton, már nem élte meg testvérei edzői sikereit. Első felesége 1933-ban - a krónikák szerint Henri elviselhetetlen jelleme miatt - öngyilkos lett. Második felesége a jóval fiatalabb Camille Tharaultot pedig egy heves vita közben Henri Pelissier megvágta az arcán, mire Camille ugyanazzal a pisztollyal, amivel Henri első felesége öngyilkos lett, lelőtte a Tour győztes Pelissiert. Egy év felfüggesztett börtönbüntetést kapott tettért, mert a bíróság önvédelemnek ítélte az esetet. Amellett, hogy valószínűleg az elviselhetetlenség határát súrolta a jelleme Henri Pelissier volt az első versenyző, aki korát megelőzve felismerte, hogy a tudatos és diétás étkezés segítheti a versenyzésben és az arra való felkészülésben. Továbbá ő volt az első, aki nem ivott a verseny alatt alkoholt (akkoriban az alkohol olyan volt, mint ma az energiaital). Illetve ő ismerte fel a kor gyakorlatával ellentétben, hogy nem csak a hosszú állóképességi edzések segíthetik a versenyben, hanem a rövid, de jóval gyorsabban megtett edzések is hozzájárulhatnak a versenyeken a sikerhez. Ennek megfelelően edzett és ezt titokban is tartotta kortársai előtt. Francis Pelissier a krónikák szerint kerékpárcsapatoknál dolgozott edzőként, majd a háború alatt Londonban volt kerékpárboltja. 1953-ban ő fedezte fel Jacques Anquetilt és ő volt az első csapatfőnök, aki szerződés adott a későbbi ötszörös Tour győztesnek. Bár csak első Tour sikerét érthette meg, mert 1959-ben elhunyt. Charles Pelissier mindössze pár hónappal élte túl fiatalabbik bátyát.
Fotó: archívum
